Melyik nap is lehetett? Szerintem úgy vasárnap, a fiú hangulatából kiindulva. Budapestről esett haza a késő délutáni órákban. Beszaladt a kiskapun az autóból, mert szemerkélt ez eső. Egyébként sötét volt, úgyhogy már a macskáknak sem volt kedvük odamenni nyávogni az újonnan érkezett árnyalakhoz. De ő sem várta el, hogy körbedörgölőzzék az állatok. Nyitotta az ajtót, nem vett észre semmi különöset, csak örült, hogy egyedül lehet e délután, illetve estén. Szülei nélkül üres volt a ház.

Automatikusan bezuhant a szobájába, és szokása szerint bekapcsolta a számítógépet. Kiszaladt enni a konyhába. Nem érezte magáénak a helyiséget, amikor egyedül volt benne, márpedig ilyenkor még egyedül lehetett. Megette, amit meg kellett, kiflit, meg egy perecet. Igyekezett a nagy semmiből a kuckójába, hogy kiadhassa magából a megmaradt energiát, ez nála az értelmezhetetlen ugra-bugrálást jelentette, csak szaladgál, és beleolvad a zenébe. Hangos volt a muzsika, hifiről kapcsolta. Elárasztotta a szobát a láthatatlan kotta, így próbálta kitölteni a nagy vákuumot. Vádlija teljes kifáradásáig bukdácsolt át az akadályokon, amik elébe kerültek. Ebben a zenehallgatós intervallumban történt az, ami a fiú életében meghatározó eseménynek minősül az elkövetkezendő időben. Az egyedülléte emlékeztette, hogy kéne valamit csinálni. El lehet képzelni, hogy mit akart… Olvasni. Két órán át belefeledkezett a könyv történetvilágába, viszont egyszer csak megzavarta a kívülről jövő zörgés. Ezeket a macskák szokták kiadni, ha fel lettek zárva a padlásra, vagy ha lenn ragadtak a pincében. A nap már estére állt, nem volt sok kedve megetetni a házikedvenceket, a kinti hőmérséklet miatt. Számítógépezett, de már unta az ismétlődő információkat.

Nyolc óra. Átgondolta, hogy még van két órája az elegendő alvás eléréséhez. Leakasztotta a fürdőköpenyét a fogasról, érezte, hogy éhes maradt, mert eltelt már pár óra az ebéd óta. Rávette magát, hogy megnyissa a macskakaját, és öntsön a táljukba. Utána tervezte a vacsorát. Valami egyszerűt és gyorsat szeretett volna. Előkészült, és háttérzenét kapcsolt, de most persze halkabban, mint amikor futkározott. Megint megzavarta a szűnni nem akaró zörgés, gondolta, hogy a másik cica volt, mert etetésnél csak egy jött oda, és kettő van összesen. Lehet, hogy őt tényleg felzárták. Kinyitotta a feljáró ajtaját, hívogatta őt, de semmi, nem is onnan szólt a kopogás. Már nem nagyon érdekelte, éhes volt, aludni akart. Visszament, és figyelt. Meglátta, hogy az ablakban valami mozog, nem értette, hogy mit keres olyan magasan az a hülye állat.

Sóhajtott. Nagy nehezen felállott, nem hitte, hogy lelkileg fel kellett volna készülnie a látványra. Nekivágott a majdnem 3 méteres túrának, odalépett a hátulról megvilágítatlan ablakhoz. Megdöbbenésükben csak nézték egymást, nem értették a helyzetet. Próbálta rekonstruálni a múltban bekövetkezett baleset folyamatát. Mert egy galamb hánykolódott a vértenger üvegszilánk-hullámai között. Ijedten pislogott, mint az anya nélküli kisgyermek. Kihullott tollai fennakadtak a pókhálókon. Beszélt a fiúhoz: „Eddig egyedül tűrtem az űrben, és most bárki jöhetne már.” A gyerek nem hallotta a galamb kiáltásait. Kétségbeesett, felnézett az ablakra, látta, hogy a külső üvegpanel nem áll éppen a helyzet magaslatán épség szempontjából. Hívta szüleit, mert a bajba esett madár folytonos kopácsolásával nem akarta kockáztatni a belső üvegréteg akkori, jó állapotát. Tanácsot adtak a nagy emberek: „Ki kellene venni!” Sejtette, hogy ezt fogják mondani, de ezt el akarta kerülni. Vert a szíve, mint az apátság harangja. Letette a telefont, egyből hívta a „lelkisegély szolgálatot”. Ez esetben ők, a barátai voltak. Kellett a segítség, mert remegett, ahogy árván nézett rá a galamb. Ő is bíztatta a fiatalurat: „Ugye nem hitte el senki, hogy meghalni muszáj!?” Könyörgése non-verbálisan jutott csak el hozzá. A szárnyas magabiztos volt, de szorongott a helyzettől. Az akcióterv elkészítése kötelezővé vált. A legény írtózott a szárnyasoktól, de úgy mindegyiktől, ez nem könnyítette meg a dolgát. El kellett pakolnia a párkányról, hogy kifele menet ne kelljen átnyúlnia muskátlikon és a cipőspolcokon. Előkerült a gumikesztyű. Ajánlották neki, hogy leterítve emelje meg az állatot. Talált egy használhatatlan trikót, úgy vélekedett róla, hogy jó lesz, mert piros, így nem fog látszani a vér utólag. Koncepció a következő volt: rádobja a rongyot, és egyből rámarkol a lényre.

Beszívott egy nagy adag levegőt, és elindította a kezével együtt a portörlő ruhát. És amint megfogta, ki is menekült a kezei közül. Megpróbálta még egyszer, most sem sikerült. A madár sokkot kapott a fiú másodszori bénasága miatt: „Az én őrangyalom egy barom, elzavartam már rég.” és szárnyával legyintett felé, hogy ezt inkább ne erőltesse. Még utoljára rikácsolt egyet: „Engem ne mentsen meg senki, akit én nem szeretnék!” Késő volt, már közeledett felé a lepedő. A kéz csak később érkezett, erre nem tudott úgy felkészülni, mint az előzőekre. Most megvolt. Tényleg! Szedte a lábát a magát már férfinek érző egyén, vitte a szerencsétlent. Szabadította kifelé a hideg, idegen házból a természetbe. Szaladt a kis csomaggal a szomszéd udvarba, mindeközben nyugtatta a galambot. Ott voltak, megérkeztek. Letette. Kérdezte, hogy jól meg lesz-e a jövőben. Nem érdekelte az állatot ez a fajta érzelgősség, totyogott fel a beton járdaelemeken. A fiú megunta nézni a szenvedését, így visszament a házba, úgy érezte, elintézte a dolgát. Megmentette! Nyugodt volt, így a tett után. Még belefért az estéjébe a gyors fürdés, és a mosakodás. Teljes lelki nyugalommal dőlt be az ágyába, és tévképzeteivel elmúlt az a nap is életéből.

Ezek mellett csak azt nem vette észre, hogy míg a galambot nyugtatta, csak önmagán segített. És amíg azt a csöpp kis állatott kiszabadította, azzal is csak magát mentette ki a helyzetből.